|
A Vlnuk nevű kis települést a kedvező marosi átkelőhelynél a honfoglaló magyarság már a város helyén találta. A kereszténység fölvétele idején Ajtony volt a Maros-vidék ura. Az 1299-ben említett Makofolua nevet a 16. századig birtokos Csanád nemzetséghez tartozó Makó bánról nyerte.
A török idők alatt több ízben elpusztult település mindig újjáépült. A hódoltság és a hitújítás korában Makó túlnyomó részben református város, sőt esperesi székhely lett.
Makó és környéke 1719-1848 között a csanádi püspökök tulajdonát képezte, ők telepítették be a görögkatolikus ruszinokat. 1730-tól megyeszékhely.
Bár 1821-ben pusztító erejű árvíz sújtotta, a század második felében már lélekszámban Pécset, Miskolcot, kassát Kolozsvárt, Brassót megelőző virágzó város. Pezsgő szellemi élete még Trianon után is megmaradt.
Megyei természetvédelmi érték a lassan 200 éves Juhász Gyula Emlékfának nevezett szép kocsányos tölgy. A régi temetőből létesített, a püspöki rezidenciához tartozó kegyeleti parkot 1922-ben nyitották meg a közönségnek - ez a jelenlegi Petőfi-park.
A gyógyhatású marosi iszapot kihasználó partfürdő, valamint termálfürdő szolgálják a látogatók fölüdülését a kempinggel és az üdülőteleppel együtt.
A nagyhírű makói hagyma termesztése a 18. század közepétől kezdődött. Kiváló minőségének, valamint a vasútnak és a közvetítő kereskedelemnek köszönhetően Európa nagy részébe eljut már régóta.
Makó város neves szülöttei: Pulitzer József (1847-1911), amerikai újságíró, lapkiadó az Egyesült Államok legjelentősebb irodalmi díjának alapítója; Galamb József (1881-1955), a Ford Autógyár jeles tervezője; és Erdei Ferenc (1910-1971), államférfi, agrárközgazdász, szociográfus.
A két világháború között a Dél-Alföld egyik kiemelkedő szellemi központjának számító Espersit-ház ma irodalmi emlékmúzeum.
|
